Elővettem a súlyos fotónegatív köteget, és utánatúrtam a dolognak, pontosan mikor ismertem meg a Kispál és a Borz zenéjét. 1997 nyarán volt az a pincebuli, az első és legemlékezetesebb görcsönyi, pontosabban akkor még hegyszentmártoni. Itt tette bele a magnókészülékbe Kispál kazettáját ifjabb Kiss Ernő Sárbogárdról, és mutatta be nekem, a pécsinek a pécsi Kispál és a Borz együttes zenéjét. És levesek készültek porból, jött a jövőből jövő lövő, aztán szólt a dal poharakról, volt ágy, asztal, de tévé az már nem, és nem is hiányzott, mert volt bor. Nagyon sok bor, amit mi mind megittunk, és nem elírás a cím. Jajj de nagyon jó volt! És jó most is, itthon, Budapesten, télen, egy meleg tea mellet, blogba írva, visszagondolva.

Aztán néhány évvel később, mikor már a számítógéppel is összebarátkoztam, csináltam egy Kispál és a borz szövegkönyvet ajándékba – egy kedves lánynak. Aztán egy másik kedves lány megmutatta ezt az együttes menedzserének, én megkaptam a Lovasi (az énekes) számát, találkoztunk, és a végén egy igazi könyv lett belőle. Erre is jó visszaemlékezni. A találkozásokra, a fotózásra Patacson, a zenekar próbatermében (és az udvaron – abból lett a címlap), András (az énekes) közvetlenségére, és kedvesem segítségére, aki beavatott a könyvkészítés alapjaiba, nélküle nem is tudom, hogyan született volna meg ez a könyv (a tipográfiájára nem vagyok büszke, ha most készülne, sokkal szebb lehetne…).

Egy nagy köszönet Mikinek a pincéért, a borért és Ernőért; Ernőnek a Kispálért; Erikának, hogy kölcsönbe visszaadta az ajándékomat; Anikónak, hogy elvitte és megmutatta Tóth Tibinek; kedvesemnek, hogy segített összerakni az egészet; Lovasi Andrásnak (az énekesnek) a zseniális dalszövegeit, hogy volt mit összerakni – és hogy ezt rám bízta –; és az egész zenekarnak a lemezeket, a koncerteket, a felejthetetlen élményeket és hangulatokat.

A könyv egyébként még most is kapható – legalábbis a kiadó honlapja szerint csak két napot kell várni rá –, és a zenekar szerencsére még ma is hallható.